2016-ban lett 30 éves a Bon Jovi kultikus lemeze, a Slippery When Wet, amit azt gondolom, hogy minden rockrajongó kívül-belül ismer, ha mást nem, akkor a legnagyobb slágereket, a Livin’ On A Prayer, a You Give Love A Bad Name vagy Wanted Dead Or Alive című dalokat biztosan. Azonban nem csak ez az album üli jubileumát ezekben az években, hiszen 2018-ban lesz 30 éves a szintén sikeres New Yersey, 2017-ben pedig a sokak által kakukktojásnak tartott Keep The Faith töltötte be a negyedévszázados kort.
Rock ’n’ roll kifulladásig
„Wo-oo, we’re half way there Wo-oo, livin on a prayer” – szólt arénák, stadionok százaiban a banda legismertebb dala több ezrek, olykor tízezrek előtt. A Bon Jovi slágergyár 1986 és 1990 között a csúcson pörgött, koncertek százait adták a srácok a klasszikus Slippery When Wet és a nem kevésbé sikeres New Yersey lemezekkel. A hatalmas fordulatszámon való pörgésnek azonban meg lett a böjtje: Jon Bon Jovi és Richie Sambora, meg úgy en bloc az egész zenekar annyira kimerült, hogy a tagok teljesen elszigetelték magukat egymástól a New Yersey Syndicate turnéjának végére. Sambora így emlékszik vissza a monstre 232 állomásos koncertkörút végére:
„Csaknem kinyírt bennünket. Nem tudtunk egymással beszélni, még angolul is alig tudtunk megszólalni azon a ponton. Egyszerűen halottak voltunk az egész portyától.”
Ezen a ponton komolyan felmerült az is, hogy a banda szétszéled, hiszen a kimerültségen kívül szinte kézzel is tapinthatóak voltak a feszültségek a srácok, különösen Richie és Jon között. A zenekar csaknem kétéves pihenőre vonult, miközben mindkét főember szólóalbummal jelentkezett.
Kettejük közül az énekes söpörte be a nagyobb sikert, Blaze Of Glory anyaga ugyanis azon kívül, hogy a Young Guns II filmzenéje lett, olyan magasságokba repült, mint az anyazenekar legjobb anyagai. Persze Sambora sem kullogott mögötte, hiszen albuma olyan neveket vonultatott fel mint Eric Clapton vagy Tony Levin, de persze a remek szerzeményekről se feledkezzünk meg.
Megálltak a lábukon a nehéz időkben is
A szünet közben a zenei színtér alaposan megváltozott, hiszen olyan bandák uralták a terepet a nagy hajmetal formációk helyett, mint a Nirvana, a Soundgarden vagy a Pearl Jam, így nem volt egyszerű vállalkozás újraindulni a pihenő után. A banda azonban leigazolta Bob Rock producert, akihez hihetetlenül sikeres albumok voltak köthetőek, plusz a menedzserüket, Doc McGhee-t kirúgták és megalakították a Bon Jovi Managementet, vagyis az irányítás a srácok kezébe került. 1991 októberében a karibi St. Thomas szigetekre utaztak, ahol elásták a csatabárdot és megvitatták, hogyan menjenek tovább a zeneipar rögösebbé vált útján.
A hajmetalt sutba dobva, ám a Bon Jovi hangzásvilágát, stílusát figyelembe véve néhány változtatást hajtottak végre a dalokon a srácok. (Vagy éppen magukon, hiszen Jon a haját is rövidebbre nyírta, ami anno a hírekbe is bekerült.)
A vancouveri Little Mountain Sound Studios falai között érlelték össze az új korszak első szerzeményeit, ezúttal pedig a slágergyáros Desmond Childot is hanyagolták egy kicsit (csak két dalba nyúlt bele), így egy sokkal rockosabb, érettebb, izgalmasabb anyagot szállítottak le a rajongóknak, ami a grunge uralta rockszíntéren olyannyira helyt állt, hogy dupla platina minősítést szerzett. Igaz „csak” az 5. helyig jutott a nívós Billboard 200-as listán, ennek ellenére nem kellett miatta szégyenkezniük a srácoknak, hiszen így is sikerült a világ egyes szegleteiben, például Európában növelniük hírnevüket, ami nem kis bravúrnak számított ebben az időszakban.
Hogy a srácok megünneplik-e ezt a kerek évfordulót, azt nem tudni (a New Yersey lemez kerek évfordulójára egy különleges kiadással készültek), mindenesetre a 2016-ban kiadott This House Is Not For Sale turnéja folytatódik 2017-ben is, hiszen Jonék már jó pár koncertet előreirányoztak őszre, ami egyelőre csak Dél-Amerikát veszi célba.
*