Percre pontosan 80 perces show-t kaptunk, de ez olyan 80 perc volt, hogy a lassan a hetedik X-et betöltő zenészektől ilyen koncertet produkálni nem mindennapi dolog! A fiúk ugyanolyan lazák most is, mint az elmúlt csaknem 50 évben bármikor. Látszik rajtuk, hogy nagyon élvezik a zenélést, és náluk profibban talán más nem is tudja előadni ezt az ízes, laza, texasi, kicsit blues-os rockot.
Nehéz évkezdés után beindult a gépezet
Az év nem indult fényesen a ZZ Top számára. A Hell Raisers Tour 2016 elnevezésű körút márciusban startolt az USÁ-ban, és szűk egy hónap múlva félbe is szakadt, Dusty Hill egyik koncert előtt elszenvedett vállsérülése miatt. Egy rossz lépés eredményezte a balesetet, amikor is Dusty-ék a pódium felé tartottak, hogy megkezdjék a show-t, de, nem volt a színpadra vezető lépcső rendesen megvilágítva, így megbotlott, ráadásul olyan szerencsétlenül esett el, hogy a válla is kificamodott…
A 2016-os elmaradt állomásokat a texasi trió átütemezte őszre. Az viszont, hogy az európai körútnak mi lesz a sorsa, egy darabig kérdéses volt, de aztán szerencsére június 23-án elstartolt az öreg kontinensen a turné, méghozzá az angliai Birminghamben, és július 7-én bevették az osztrák fővárost is, a Missouri államból érkezett előzenekarral a kiváló Ben Miller Banddel karöltve. A fellépésnek a Wien Arena nevű koncerthelyszín adott otthont.
Igazán kár lett volna, ha elmarad a koncert, ugyanis kb. 3 héttel a buli előtt minden jegy elkelt. A legutóbbi budapesti fellépés óta eltelt majdnem 7 év, így nagyon időszerű volt már egy újabb randevú, nem beszélve arról az örömteli dologról, hogy 4 évvel ezelőtt egy fantasztikus lemezzel is megörvendeztetett minket a ZZ Top, ami a találó La Futura címet kapta. Reménykedtem, hogy talán arról is elővesznek egy-két gyöngyszemet.
A hangulatot kellőképp megalapozta a Ben Miller Band
6 óra tájban kezdtek gyülekezni a rajongók, és a meghirdetett 7 órás nyitásra már tisztességes sor várt a beengedésre, ami egy percet sem késett, de addig sem volt tolakodás, mindenki fegyelmezetten várta, hogy bejusson.
A bemenetel gyorsan zajlott, kényelmesen el tudtuk foglalni az első sort. A várakozás alatt elég hihetetlennek tűnt, hogy minden jegy elkelt, mert a látogatók épp hogy csak szállingóztak a küzdőtérre, illetve egy részük a büfénél időzött, így a háromnegyed nyolcra kiírt Ben Miller Band még csak jó félház előtt csapott a húrok közé.
Egészen egyedi volt, amit ez a négy, kicsit bohókás kinézetű, de ízig-vérig déli zenész művelt, mert azon kívül, hogy mindannyian több hangszeren is játszottak, még az éneklést is megosztották egymás között. Rachel igazi hegedűvirtuóz, játéka hamisítatlan country hangulatot varázsolt az Aréna falai közé, de a többieknek sincs okuk panaszra.
A legérdekesebb, hogy használnak mindenféle csörömpölő hangszert is, amitől tényleg különleges az előadásmódjuk. Dalaik elég változatosak, mert a szomorú siratóktól kezdve a pörgősebb, igazi countrybulikba való számokig minden volt, így lassan már nekem is kedvem támadt egy kis barbecue sütögetéshez valami déli farmon.
A siker persze nem maradt el, egyből az ujjuk köré csavarták az egybegyűlteket, így a főattrakciót kifejezetten emelkedett hangulatban várta az addigra dugig megtelt nézőtér.
Erő, energia, bivaly hangzás, ritka pillanatok és slágerparádé
Pontban 9 órakor aztán elhallgatott a hangszórókból a zene, és megszólalt az intro a „Ladies and Gentlemen! It’s party time!” mondattal, majd a dobok mögött hirtelen feltűnt Frank, és nem sokkal utána a színpad jobb oldaláról lazán besétált Billy és Dusty is. Szó szerint színpadra robbantak a kiváló Eliminator lemezről a Got Me Under Pressure című dallal!
Ebben a pillanatban a közönség is egyből tombolni kezdett. Bár voltak félelmeim, mert a legutóbbi budapesti fellépés kicsit öregesnek tűnt, ennek itt nyoma sem volt, és nagy szerencsére ki is tartott az egész koncert alatt. Meglepő volt az a bivaly hangzás, amivel a fiúk megszólaltak!
Aki volt már ZZ Top koncerten, az bizonyára tisztában van vele, hogy élőben nagyon feszesen és keményen szólnak a kezükben a hangszerek. Erre a fellépésre ez még inkább igaz volt! Billy mester vérbeli déli blues/rockgitáros, aki olyan érzéssel tudja megpendíteni a hathúrost, amihez foghatót ritkán hallani. Dusty és Frank pedig olyan biztos alapot játszik alá, hogy annak párja nincsen. Hiába, de nagyon érződik rajtuk a majd’ 50 évnyi együtt zenélés. Különösen energikus indítás volt, amelyen fáradtság vagy öregesség még csak szikrányit sem érződött!
A legjobb, hogy ők képesek lehengerlő nyitányt produkálni mindenféle látványelem nélkül, és egy elég puritán kinézetű színpaddal is fent tudják tartani végig az érdeklődést. Persze Frank dobcucca azért elég jól nézett ki a lábdobokon lévő törzsi maszkokkal, amik időnként különböző színekben világítottak.
Billy és Dusty is hozta a formáját, amikor például a zene ritmusára léptek jobbra-balra, vagy épp együtt mozogtak, akárcsak a nyitódalt követő Waitin’ For The Bus/Jesus Just Left Chicago című gyöngyszemekben.
Itt történt egy kis baki, ugyanis a „buszos” dalban a gitárszóló végén ismét a nyitó riff következik a dob ütemével együtt, amit Frank a cigije meggyújtása miatt elfelejtett leütni. A zenészek csak jót mosolyogtak rajta, mi pedig egy ritka pillanatnak lehettünk szemtanúi, ugyanis Frankről tudvalevő, hogy sokat nem nevet a színpadon, hanem általában csukott szemmel üti a kettő-négyeket, de azt olyan halálpontosan csinálja, hogy nem lehet belekötni.
A buli első fele igazi tombolás volt, egészen a Rough Boy című dalig, de addig is érkeztek a jobbnál jobb nóták. Egyből a koncert elején elnyomták az Eliminator talán leghíresebb számát a Gimme All Your Lovin’-t, aminek a refrénjét az egész Aréna velük énekelte. Viszont feltűnt, hogy Dusty nem minden dalt játszik basszusgitáron, hanem volt egy szintetizátora, és a billentyűk segítségével is zenélt. Valószínű, hogy a válla még nem jött rendbe teljesen a tavaszi baleset után.
Elhangzott a 90-es évek nagy túlélője a Pincushion is, és sajnos ezen az egy dalon kívül teljesen kihagyták azt a korszakot, pedig a frenetikus Recycler albumról is elővehettek volna egy-két nótát.
Viszont a legutóbbi La Futura album két dallal is képviseltette magát. Az I Gotsta Get Paid egyik nagy erénye, hogy kapott egy torzított gitársávot, ami már a lemezverzión is eszméletlen dögöt és keménységet adott ennek a nótának. Hihetetlen volt, hogy ezt koncerten is hogy meg tudták szólaltatni: igazi bitang hangzást kaptunk az arcunkba, amitől nemcsak nekem maradt tátva a szám az ámulattól! Ahogyan Billy egymásra pakolta a durva riffeket, a nézőtéren is még jó páran összenéztek a nóta hallatán.
Az Afterburnerről a lassú Rough Boy is elhangzott, és ezt követett egy kiváló feldolgozás, méghozzá Robert Petwaytól, a Catfish Blues formájában, természetesen Dusty Hill énekével.
Hogy gondoskodjanak végig a lendületről, a kettő közé beszúrták Jimi Hendrix Foxy Lady című klasszikusát. Ez nem is meglepő, hiszen Billy ZZ Top előtti bandája, a The Moving Sidewalks volt az előzenekar Jimi egyik turnéján, és a legendás gitáros már akkor úgy vélekedett, hogy Billy még sokra fogja vinni, ha a zenei pályán marad… Azt hiszem, kétség sem fér hozzá, hogy igaza lett.
A Cheap Sunglasses ismét bemozdította a közönséget, majd Billy elkiáltotta magát hogy: Itt az idő inni egy kis whiskey-t!! és ezzel bele is csaptak a La Futura másik dalába a Chartreuse című gyöngyszembe. Innentől kezdve pedig nem volt megállás, a koncert vége igazi slágerparádéba torkollott!
A korábban a Gimme All Your Lovinnal megkezdett Eliminator blokk a Sharp Dressed Mannel folytatódott, szintén nagy lendülettel és feszességgel, ami természetesen hatalmas ovációt váltott ki. Majd előkerültek a fehér bolyhos hangszerek: Billy-nek gitár Dusty-nak pedig szintetizátor, és már kezdődött is a fantasztikus Legs című dal.
Külön kiemelendő, hogy nagyon tempósan tolták a srácok, és ami még ennél is jobb, hogy a szám alatt végig szólt a dobgép, pont úgy, mint az albumon.
Bő 1 óra után véget is ért a buli első fele, majd a közönség kitartó visszatapsolásának köszönhetően pár perc múlva indult is a ráadás a La Grange című klasszikussal, amiben Billy megeresztett egy egyujjas szólót, miközben a másik kezével a közönségre mutatott. Fantasztikus volt, az egyszer biztos! És igaz, hogy más dalban is gitározott egy kézzel, ez talán itt volt a leghatásosabb. Ezt követte szokásosan a Fandango! című lemezről a Tush.
A dal után ismét levonultak a színpadról, de a közönség egy jótányit sem engedett, így Elvis Presley híres dalával a Jailhouse Rockkal búcsúztak a bécsi Aréna nézőitől, és ezután már tényleg vége volt a bulinak.
Nem rutinból vagy unottan nyomták le a koncertet, hanem fiatalosan lendületesen és erőteljesen. Reméljük, hogy még sok-sok évig zenélni fognak, és, ha igaz, amit Billy nyilatkozott nem olyan régen, akkor még talán egy új albumot is készítenek majd.
A ZZ Topnak és a kiváló előzenekarnak köszönhetően kaptunk egy hangulatos texasi estét, illetve egy kis szeletet a déli életérzésből.
Írta: Kidlacee