Tavaly szeptemberben végre újra aktivizálta magát a Rammstein legénysége, hogy egy új lemezen kezdjenek dolgozni. Nem sokkal ezután már egy fesztiválturnét is bejelentettek, aminek egyik állomása a bécsi Rock In Vienna lett. A háromnapos rendezvény első napjának fő headlinereként léphettek színpadra, csaknem három éves szünet után.
A germán indusztriál csapattal együtt több neves metalbanda is tiszteletét tette az osztrák főváros fesztiválján, olyanok mint pl. a Slayer vagy az Anthrax. Mivel Budapesten majdnem 5 éve hogy utoljára felléptek, így még a magas jegyár – ami valószínűleg csak a mi keresetünkhöz nézve az – sem tántorított el attól, hogy élőben is megnézzem az új produkciót, mivel nagyon kíváncsi voltam, mit állított össze a német kvartett.
Ha koncertekről van szó, jómagam inkább az arénás/csarnokos fellépéseket kedvelem, a fesztiválok valahogy sosem vonzottak. Így itt volt a lehetőség, hogy e jeles alkalomból kipróbálhassam ezt is. A rendezvénynek helyszínt adó Donauinsel érdekessége, hogy 21 km hosszú viszont szélessége körülbelül 250 méter, és pont az osztrák főváros szívében húzódik végig.
Délután fél három tájban már elég tisztességes tömeg várt a beengedésre, így a bejutás nagyjából 30 percet vett igénybe. A bejárattól nem messze délután 3 körül a kisszínpadon már dübörgött a zene, ahol kisebb helyi bandák szórakoztatták a nagyérdeműt, miközben a nagyszínpadon már az Eisbrecher fellépése javában tartott.
A nagyszínpad mellett közvetlenül foglalt helyet egy másik pódium is, ahol váltakozva mentek a koncertek, vagyis amint az egyiken befejeződött a buli, a másikon már húzták is szét a függönyt és indult a zúzda.
Rutintalan fesztivállátogatóként örömmel tapasztaltam, hogy a színpadok előtti részt leválasztották, viszont be lehetett menni bárkinek. Gondoltam, majd lezárják, ha nagyjából megtelt, és kényelmesen elférünk. Természetesen nem így történt, és a végén annyian voltunk, hogy úgy éreztük magunkat, mintha egy szardíniás dobozban lennénk, így ez azért kicsit rányomta a bélyegét az eseményre. Pár méterre előttünk nem volt megállás, fellépő fellépőt követett, többek közt a Pain, az Anthrax, vagy a Slayer csapott a húrok közé.
A legbizarabb azonban a japán Baby Metal műsora volt. Feketébe öltözött japán lányok, akik diák kislányoknak néznek ki, kedvesen mosolyogva, vékony hangon japánul énekelnek egy betanult tánckoreográfiára, miközben mögöttük a fehérbe öltözött zenekar zombiknak maszkírozva zúz. Az egész egy aberrált szexuális show-hoz hasonlít, ami ezzel a párosítással túltesz bármely black metal zenekaron. Rá lehet keresni a youtube-on, de nem ajánlott…
Amint ezt a sokkot próbáltuk kiheverni, már színpadon is termett a Slayer, akik rutinból minden plusz nélkül lenyomták az idejüket, és nem akarok senkit se megbántani, de első hallásra túl nagy különbség nem volt a számaik között. Lehet, hogy velem van a baj, de engem nem győztek meg.
Műsoruk után rákezdett az Apocalyptica is a csellózásra, miközben az est főfellépőjének kezdték építeni a színpadot.
Közben még többen gyűltünk össze a nézőtéren és megfigyelhettük, hogy az osztrák közönség előszeretettel dobálja a félig telt söröspoharakat a nézők közé. Mindig azt hangoztatják, hogy példát lehet venni a nyugati országokról, amit nem is vonok kétségbe, de úgy látszik, nem mindenben. Végül elérkezett a 21:20 és az addig egy nagy nyolcast ábrázoló hatalmas függöny – ami utalás lehet a nyolcadik albumra, ha a legutóbbi válogatást is beleszámoljuk – egy gigantikus robbanással lehullt a színpad elől. Először csak ketten foglaltak helyet a deszkákon. Flake, akinek egy mászókaszerű többrácsos emelvényre volt feltéve két szintetizátora, valamint a dobos, Schneider.
És ekkor elkezdődött egy intró ami egyből a Sehnsuchtos korszakot idézte, és fentről hatalmas robajjal és szikrákkal elindult lefelé két liftszerű mozgatható elem a gitáros Paullal és Richarddal, majd kezdetét vette az első dal amihez csatlakozott Oliver Riedel basszusgitáros is. Nagyon jó ütem, ami kicsit az első két albumot idézi, mégis újszerű. Egyszerű, de fogós riffek samplerekkel megtámogatva, majd hirtelen a színpad jobb oldaláról besteppel – szó szerint – kalapban Till Lindemann a színpad közepére, fejfedőjét eldobja, ami felrobban és már kezdi is énekelni a sorokat a Ramm 4 nevű új dalukhoz. Témájában a Rammliedhez hasonlít ez az ígéretes gyöngyszem. Zseniális. hogy a szövegében helyet kaptak a legjobb számaik címei, és ezeket hallván az embert azonnal elkapja egy kellemes nosztalgikus érzés. Mondanivalója, hogy itt vannak újra.
Természetesen a dal hatalmas ovációt váltott ki, és a refrént másodjára már együtt is énekeltük Tillel vagyis: Wir sind wieder da! Ja! Nein! Rammstein!!
Nagy meglepetésre a Reise Reise nótával folytatódott az őrület, amihez a lemezborítóhoz méltó narancssárga fényeket vettetek be.
A színpad egy gyárépület hangulatát idézte, középen kicsit magasabb emelvénnyel, aminek két oldalán foglalt helyet Oliver és Flake, köztük a doboknál Schneider, valamint alul két nagy ventilátor folyamatos forgással. Nagy látványt keltett, ahogy hátulról meg volt világítva az egész pódium. Elől a gitárosok nyúzták a húrokat, középütt pedig az énekes Till énekelte németül a pattogós katonás sorokat. Érdekesség, hogy kicsit szabadabban bemozogták a színpadot, tehát nem mindig vigyázzba állva foglalták el állandó pozíciójukat.
Feltűnt viszont, hogy visszavettek a pirózásból, és inkább fényekkel gondoskodtak a látványról, és igaz, hogy nem robbant percenként valami körülöttünk, a hatás így sem maradt el. Persze a régi bevált nótáknál azért meghagyták a megszokott elemeket, így a Feuer Frei! alatt odapörköltek fölénk rendesen a fejükre erősíthető lángszórókkal.
A Du Hast alatt az égő nyilak kilövése is a megszokott volt, ami visszaérvén a színpadhoz tűzijátékként robbant fel.
Meglepetés volt az eléggé elhanyagolt Rosenrot albumról a Zerstören feltűnése a setlistben, valamint a Hallelujah is, ami a Mutter lemez turnéja óta először szerepel a koncerteken, igaz kicsit megváltoztatott verziót hallhatunk belőle.
Természetesen a kötelező dalok is elhangzottak, így a Mutter lemez első öt dala szokásosan hatalmas ovációt váltott ki, de itt is volt új látványelem. A Links 2-3-4 alatt egy statiszta hangyának beöltözve berohangált a színpadra de Till mindig kizavarta. Az utolsó résznél Richard gitárja lángokat szórt a fejünk fölé és a hatás természetesen itt sem maradt el.
Az énekeltetős Ich Willben is szorgosan válaszolgattunk Till kérdéseire ahogy a Könnt ihr mich sehen? Wir sehen dich sorok követték egymást.
A legutóbbi albumról csak az Ich Tu Dir Weh képviseltette magát az elején megszokott dob ütemére robbanó tűzijátékkal. A dal közepén Till Flaket beterelte egy fémkádba majd a Du bist das Schiff andalgós részét énekelve fel is robbantotta egy kannaszerű lángszóróval, ami szikrákat hányt.
Előkerült még a Seemann és a Depeche Mode-feldolgozás, a Stripped is a kiváló szintetizátor témával, valamint olyan feszes gitárokkal, hogy azt tanítani lehetne. Öröm volt hallani végre élőben.
Tulajdonképp ez zárta az első blokkot, de a lelkes közönség kitartóan kántálta a zugabe sorokat így kezdetét vette a Sonne című klasszikus, aminek a közepén a mikrofon megadta magát. Ettől Till először olyan ideges lett, hogy bedobta a közönségnek, akik persze kisegítették az énekest és a maradék részt mi énekeltük. Közben hoztak neki egy másikat, ami megint nem volt jó, de azon már csak nevetett, hogy ilyen nincs.
Pár perc szünet következett emiatt, de a többiek leültek a színpad közepére és elkezdődött az Ohne Dich akusztikus verziója amit először megint az egybegyűltek énekeltek, de hirtelen az énekes is megjelent egy új, működő mikrofonnal, így már nem volt probléma.
Az utolsó dal, az Engel látványban szerényebb volt, ugyanis lángoló szárnyak nélkül adta elő Till, de ez semmivel sem volt gyengébb az előző verzióknál, és természetesen az egész sziget együtt énekelte vele a záró nótát.
Három év szünet után indult újra a gépezet, és látszott rajtuk, hogy nagyon felszabadultak, egyszerűen csak élvezik a zenélést.
Jól összeállították az új koncepciót, és vittek bele új látványelemeket, valamint elővettek eddig soha nem hallott, és már nagyon rég hallott dalokat is. Ráadásul egy nagyon jó új dallal kezdtek, és ha a régóta esedékes, még csak most készülő album stílusa ilyen lesz, akkor nincs ok az aggodalomra.
Mivel szeptemberig a fesztiválok turnéja el fog tartani, így nem lehet tudni mikor jelenik meg, de bízzunk benne, hogy minél hamarabb, és hogy megjelenése után eljönnek vele Budapestre, hisz mint tudjuk: Egy Rammstein fellépés több egy egyszerű koncertnél.
Szeretnék köszönetet mondani a Todibusz csapatnak és kedves utaskísérőinknek: Barbinak és Berninek, hogy megszervezték a koncertre való ki-és hazajutást, és gondoskodtak a felhőtlen jó hangulatról az utazás alatt. Remélem még sokszor lesz alkalmunk együtt utazni! Köszönjük!
Szerző : Gergely László „Kidlacee”
Foto: Rock in Vienna / Florian Matzhold és Andreas Graf